Londoni élmények

(Az nfl.hu cikkének átvétele)

A múlt hétvégén rendezték az NFL első alapszakasz mérkőzését az amerikai kontinensen kívül. Egy szerencsés kilátogató szurkoló élményeit olvashatjátok a továbbiakban.

Csak a személyes megközelítést választhatom: életem (eddigi) egyetlen élőben látott NFL-meccse, a legnagyobb, legjelentősebb élmény a témában (bár a januári AFC-főcsoportdöntő, még tévén át is...), és mi
tagadás, alighanem a leggyengébb futball, amihez szerencsén volt nem túl nagy múltra visszatekintő rajongói pályafutásomon.
Igen, ez a kettősség alighanem mindnyájunkban megvan, mind a 90 ezer nézőben, aki ott lehettek múlt vasárnap a Wembleyben, a sportág históriájában először az amerikai kontinensen kívül rendezett profi
amerikaifutball bajnoki találkozón. Majd' a fele a közönségnek a tengerentúlról jött - hiszen, ne feledjük, a miami drukkerektől az európaiak kedvéért tulajdonképpen elvették egy normál hazai találkozó örömét -, a többiek pedig értelemszerűen olyanok voltak, akik hozzám hasonlóan amúgy csak a tévén keresztül követhetik és szerethették meg ennek a különleges sportnak a szépségeit, izgalmait. Ez a londoni meccs ilymódon egyikünk számára sem jelenthetett semmiképp sem csalódást... ám ha ezt a törvényszerűséget nem számítom, akkor bizony komoly csalódás lett volna. Már ami a sportszakmaiságát illeti.
Az előzetes statisztikai adatokat nem kell itt citálni: a mostanában oly sokszor felidézett 17-0-ás tökéletes idénynek az örökrekord birtokosa, a Dolphins most jószerével az "ellentétes" megismétlésére készül, míg a Giants az idénykezdet bizonytalanságai után hetek óta simán szállítja az eredményeket. És tulajdonképpen a 8. fordulóban is az történt, amit az iméntiek alapján borítékolni lehetett volna. Miamiban nem találták meg a győzelem receptjét, New Yorkban pedig újabb strigulát húzhattak a pontszerző meccsek rubrikájába. A Delfinek igyekeztek, de valami nagyon-nagyon hiányzik a játékukból idén, az Óriások pedig szemmel láthatóan nem igazán jó, kialakult gárda még, a futballjuk messze van a szemet gyönyörködtetőtől, mégis rendre hozzák
a kötelezőt, sőt, összességében annál is többet.

Kis magyar kontingens a Wembley lelátóján, meccs után; jobb szélen Royal Endorphyn barátom és jómagam, e sorok írója

Ha valaki csak az eredmény alakulását nézi, azt hihetné: bár az első félidőben - nem nagy - hátrányba került a Miami (0-13), azért a "hazai pálya" diktálta kötelezettség, valamint a történelmi alkalom tüze szünetben csak felébredt a játékosokban, és nagy hajrával az utolsó percekre majdhogynem meg is fordították a találkozót. Nos, nem így volt: a vendéglátóknak egyetlen percig sem volt esélyük. Eli Manningéknek semmi extrát nem kellett nyújtaniuk, hogy beszorítva tartsák Jason Taylorékat. A nem Trent Green, hanem Cleo Lemon által
irányít(gat)ott Miami képtelen volt komolyabb előrehaladásokat produkálni, érdemi passzjátékról, ugyebár, már csak a végig zuhogó eső miatt sem beszélhettünk, de futásban sem nyújtottak semmi emlékezeteset. Ettől nem sokkal tért el a másik oldal sem, Endorphyn barátommal - akivel együtt vágtunk neki a londoni útnak - különösképp sajnálkoztunk, hogy az igen "jónevű" (valóban jónevű, de ezúttal a felettébb szokatlan keresztnévre gondolok) Plaxico Burresst is alig vettük észre pályán. És útitársam kedvencével, Jeremy Shockeyval sem jártunk jobban.

Itt kell említést tennem egy olyan szempontra, amire a legkevésbé sem voltunk felkészülve, s ami jelen tudósítás mélységét illetően is erős negatív befolyással van. Nevezetesen: hogy amikor azt kell írnom, nem sok jó megoldást, szép játékot láttunk a két csapattól, abban nem csak Umenyioráék és Ted Ginnék ludasak. A Wembley ugyanis, bár hatalmas volta életre szóló múlt vasárnapi élményünk legkiemelkedőbb momentuma,
éppen nagysága miatt majdhogynem alkalmatlan arra, hogy az ember sportmérkőzést nézzen benne... De még csak a stadiont sem hibáztathatom, hiszen többektől hallottam már, hogy az amerikaifutball, még ezen a legmagasabb szinten is, élő valójában jóval kevésbé pörgős és látványos, mint a tévén keresztül, s ez most
beigazolódott. Hiszen itt hiányoznak - nemcsak a startot és a first downt jelző "digitális" vonalak, de - az egy-egy akciót követő visszajátszások, elemzések, rajzok, statisztikák, és a televízióban ezekre alkalmat adó fél-egy perces üresjáratokat a valóságban nem tölti ki semmi. Az ember annyit lát, hogy négy másodpercnyi játék után az apró kék és zöld-fehér figurák felállnak a gyepről, majd 30-40 másodpercig (néha meg még sokkal tovább) állnak, tanakodnak, összegyűlnek, vagy szétszélesnek. És "nem történik semmi".

"Az ember annyit lát" - írtam az előbb, de tulajdonképpen még ennyit sem... Körülbelül olyannak lehet elképzelni a helyzetet, mint ha a tévéképernyőt néznénk, amin NFL-t közvetítenek, csak éppen nem a fotelből, hanem a szomszéd szobából, vagy éppen a konyhából. A 22 játékos egy apró foltnyi területen képez gyakorlatilag átláthatatlan "pacát", amin belül sem a labda nem vehető észre, sem az, kinél van...
Playek után gyakran egymásra néztünk Endorphyn barátommal: mi is történt lenn a pályán?!
Amúgy viszonylag jó hely jutott nekünk, a körbefutó lelátó (magassági értelemben) középső sávjában, az úgynevezett Club Wembley szektorban, méghozzá az egyik alapvonal mögötti részen, majdnem a "szögletzászló" fölött. Így a közvetítésekhez képest más szögből, többé-kevésbé hátulról, illetve elölről, a pálya hosszanti tengelyében láthattuk (volna...) a drive-okat. Csak hát a távolság.

S hogy visszatekintő írásomat pozitívummal zárhassam, tényleg a meccs talán legérdekesebb szakaszát idézem fel: a negyedik negyedet, amelynek az első perceiben talán utoljára - vagy inkább: egyetlen alkalommal - látszott némi esély, hogy a Miami szorossá tudja tenni a küzdelmet, fel tud zárkózni, netán fordítani, ám a rendkívüli kecsegtető red zone szituációt csúnyán elügyetlenkedte a csere-QB Lemon, s amelynek utolsó perceiben azt a playt láthattuk, amelyet így több nap után én magam egyedül képes vagyok felidézni mint
emlékezetesen szép jelenetet: Ted Ginn elkapását a gólterületen. Emiatt lett a végeredmény olyan, amilyennek a számok alapján tetszhet: szoros, s ez volt az, ami nyomán a Dolphins szurkolói nem azzal a végtelen keserűséggel a szájukban kellett hogy távozzanak a londoni meccsről, ami pedig amúgy sajnálatosan indokolt lett volna.