Kava "kicsiben", valóra vált álmok nagyban

„Kavasánszki Péter vagyok, a Miskolc Steelers csereirányítója” - ezzel a bemutatkozással indít az Amerikaifootball kicsiben elnevezésű webnapló első bejegyzése. A közelmúltban életre hívott blogba két poszt került eddig. Ezekben a fiatal steelerses backup-QB arról mesél, hogyan kezdte a sportágat, miként találkozott játszótársaival, hogyan kerültek ők mindannyian az Acélcsapat kötelékébe.
Az alábbiakban a Start, majd a Minden kezdet nehéz című írások szövegét idézzük (apróbb nyelvhelyességi korrekciókkal):

Ezt a blogot azért hoztam létre, mert szeretném megosztani azokat az élményeket és eseményeket, amik velem történtek az amerikaifutball világában. (...) Szeretném leírni, hogyan kezdtem a futballt, honnan jött az ötlet és hogyan jutottam el odáig, ahol most tartok. Akkor talán kezdjük is el!

Az amerikaifutball talán a világ egyik leglátványosabb, legérdekesebb sportja. Az NFL napjaink legnézettebb műsora, a világon mindenhol szurkolnak valamelyik profi csapatnak, de maga a sportág is egyre jobban kezd teret hódítani Európában és az egész Világon.
Talán ennek is betudható az, hogy beleszerettem a sportba, de ami legjobban hatással volt rám, az az MTV egyik régebbi sorozata, a Blue Mountain State volt. Ez a sorozat az egyetemi football (NCAA) világát mutatja be egy teljesen más szögből, mint amit a sportközvetítéseken láthatunk... A Thad Castle vezette „Hegyi kecskék” csapata minden meccs, vagy talán minden edzés után elmegy bulizni a „Kecskeházba”. A történet egy elsős csereirányító, Alex Moran mindennapjait mutatja be. Ez az enyhén motiválatlan fiatalember mindent megtesz annak érdekében, hogy az egyetemi évei alatt csere is maradjon..., így több ideje marad csajozásra és partizásra.
Na, de ne térjünk el ennyire a témától, mint említettem, a BMS motivált a legjobban, és elgondolkodtam azon, hogy milyen jó lenne egy ilyen világban élni. Rögtön rá is kerestem a magyarországi csapatok listájára és a Miskolc Steelers tűnt a legközelebbi opciónak, de sajnos még ez is elérhetetlennek tűnt a távolság miatt (Szerencstől - a szerk.). Ezt az álmomat „lomtárba”tettem és csak 2012 januárjában vettem elő újra. Ez a hónap az amerikaifocis pályafutásom kezdetét jelentette.

A szerencsi amerikaifoci-történelem "első napja": Tóth Márk és Kavasánszki Péter a tatay sporttelepen, 2012. január 25-én

Születésnapomra, legnagyobb meglepődésemre, egy eredeti amerikaifutball-labdát kaptam szüleimtől, gondolom, ők is észrevették hatalmas lelkesedésemet az amerikai sportok iránt. Ettől fogva már nem egy sorozatba voltam beleőrülve, hanem magába a sportágba. A tél ellenére sikerült egy osztálytársamat, egyben legjobb barátomat Tóth Márkot rábeszélnem, hogy jöjjön ki velem „dobálgatni” a szerencsi sportpályára. (Tatay Zoltán Ifjúsági Sporttelep).
Aztán a lelkesedésem átragadt rá és meglepő módon még néhány ismerősömre is. De ennyi emberrel még nem lehet rendesen játszani, ezért - jött az ötlet - megemlítettük néhány barátunknak is, hogy ha van kedvük, esetleg nézzenek ki hozzánk. Ez a próbálkozásunk nem bizonyult túl sikeresnek, igaz, pár srácot így is sikerült kicsábítani a pályára, ám ez még mindig kevés volt. A legnagyobb ellenség a tél volt, nagyon elszántnak kellett ahhoz lennie az érdeklődőknek, hogy a nagy hidegben rövidnadrágban és pólóban eljöjjenek hozzánk játszani. De már így is voltunk kábé öten.

Ebben az időben neveztük el magunkat - viccből - Szerencs Pink Bullsnak... Még saját logót is terveztünk magunknak a nyilvános Facebook-oldalunkra. Ez a név nem maradt fent sokáig, mert az akkori tagok hamar leszavazták, és hát valljuk be, a „Rózsaszín bikák” elnevezés nem éppen a legideálisabb választás egy frissen alakult csapathoz.
Az új név a Szerencs Spartans lett, és ezzel egy új korszakot nyitottunk a csapat történetében. A csapatépítést egyre komolyabban vettük, plakátokat készítettünk és hirdettük a korosztályunk számára a sportolási lehetőséget. Az edzéseket is egyre komolyabb szinten végeztük, a délutáni „ökörködésből” erőnléti tréningek kerekedtek, emellett a technikára és az ügyesség fejlesztésére is nagy hangsúlyt fektettünk. Az edzői szerepet én vállaltam, a srácok azt csinálták, amit én mondtam; leírhatatlan az az érzés, amikor egy adott társaság megbízik benned és feltétlen tiszteletet kapsz. Ezek az újítások nem várt eredményeket hoztak...
Egyre többen szerették volna kipróbálni a városban (vagyis a szerencsi térségben) ezt a teljesen egyedülálló és szokatlan sportot.
Nagyszerű érzés volt, valóra vált egy álmom: lett egy saját amerikaifutball csapatom, azon a településen, ahová iskolába is járok. Továbbá az is remek és megtisztelő érzés volt, amikor a fiúk egyhangúlag megválasztottak csapatkapitánnyá. Én ekkor fogadtam meg, hogy bármi is történjen, "a vállamon hordozom" őket.

Néha van úgy, hogy mikor az ember azt hinné, hogy jobb már nem is történhet vele és elérte a csúcsot, akkor váratlanul jön egy még jobb. Áprilisban fateromnak és ismeretségének köszönhetően sikerült felvenni a kapcsolatot a Miskolc Steelers elnökével, Páll Sándorral. Telefonon beszéltünk arról, hogy mi is alakult valójában itt Szerencsen és hogy szívesen látnának minket egy közös edzésen a tréningközpontjukban.
Mondanom sem kell, majd kiugrottam a bőrömből, és amikor a srácoknak is elmondtam edzésen..., hát azt nevezném én hangulatnak!Mintha egyből bajnoki döntőt nyertünk volna!
Két hétig tartó intenzív felkészülésbe kezdtünk, hatalmas lelkesedéssel, mivel mi azt hittük, hogy egy edzőmérkőzésre gondoltak találkozó címszó alatt, és hát azért egy profi csapat ellen szükség van a felkészültségre... Pláne a mi helyzetünkben.
A találkozó 2012. április 26-án következett el, erre az alkalomra sikerült bérelnünk egy kisbuszt, ami sajnos csak 16 férőhelyes volt, mi mégis 17-en mentünk. A csapat akkori kerete 20-22 főt számlált, így sok társunknak itthonról kellett drukkolnia nekünk.

A buszban, úton az „Acélváros” felé hatalmas hangulat volt. Mindenki izgult egy kicsit a maga módján, én például úgy próbáltam ezt mérsékelni, hogy egy már előzőleg elkészített playbookot nyálaztam át és fejben rákészültem az elképzelt „meccsre”. A megérkezés utáni pillanatokban közülünk mindenki fejetlenül bolyongott a sportpályán. Aztán megérkeztek az edzők és megmutatták, hogy hol az öltöző, hol tudunk felkészülni. Újra visszamentünk a pályára és egy rövid eligazítást kértünk az Acélcsapat trénereitől. Ekkor beszéltük meg, hogy mivel ilyen sokan vagyunk, akár tarthatnának később Szerencsen is edzéseket nekünk, feltéve, ha hajlandóak vagyunk csatlakozni az egyesülethez. Mi szinte azonnal és egyhangúan rávágtuk, hogy igen! Aztán beállhattunk a Steelershez edzeni; ebben a pillanatban hatalmas nagy kő esett le mindannyiunk szívéről, tudva, hogy mégsem kell összecsapnunk a helyi csapattal.

A Miskolc Steelersnek köszönhetően felejthetetlen élményben volt részünk, amiről boldogan és fáradtan térhettünk haza...

(Folytatás - a Szerencs Spartans tagjairól addig, míg a most kezdődő juniorbajnokságra készülhetnek - olvasható lesz majd "Kava" blogjában, reményeink szerint hamarosan.)