Bresciano (#46): „Egy kép...Minden egy képpel kezdődött”

2008. február 3.
Irány a média csillogó-villogó, drogokkal, csajokkal, bulikkal teli világa!
Remélem, valamelyik modellügynökség felfigyel erre a képre és busás fizetséget kínálva a kifutók világával bódít majd, és utána meg sem állok az év férfimodellje címig.
Szép csendbe elkezdhetném írni a beszédem: „Szeretném megköszönni...” Na, persze, a cím után dőlnének a megrendelések. Sportszergyártó, kozmetikai és ruhagyártó cégek versengenének kegyeimért. Nagyobbnál nagyobb összegeket tartalmazó csekkeket lobogtatva pénzsóvár énem előtt. Mohó emberként mindet elfogadnám és 32 évesen teljesen kiégnék. Buli buli hátán. Reggeltől estig csak szórakozni és pénzt költeni járnék...
Persze, a sikertől megszédülve elszállnék magamtól. Mindenki utálna emiatt és elfordulnának tőlem a barátaim. A droghoz és az alkoholhoz nyúlnék, vigasztalást remélve ezektől az ördögi dolgoktól. De mindezek az „ördögi dolgok” inkább szenvedélyemmé válnának, mintsem vigasztalást kapnék tőlük. Otthon, csendes magányomban, a világtól teljesen elzárva, barátok, szerelem és életcél nélkül maradva merengenék a múlton. Merengenék azon, hogy az életem nem élvezem és csak nyűgnek tekintem. Az öngyilkosság gondolatával foglalatoskodván és pisztolyom keresése közben kezembe akad egy régi újság.
A dátum 2007.5.1. Egy miskolci napilap az, amely a munka ünnepét ünnepelvén ezen a piros betűs ünnepen is megjelent. Egy hatalmas szalagcím üti meg a szemem:

„Az ezer sebből vérző MISKOLCI ACÉLOSOK, hatalmas akaraterőről tanúbizonyságot, téve legyőzték a szenzációsan játszó Egri Hősöket!” Az életem kioltására vonatkozó gondolatom most fejemben elhalkul és felváltja egy olyan hang: olvass! Szememmel tovább falom a betűket melyek szavakká, majd mondatokká állnak össze:
„Az Acélosok mint az elporladó Főnixmadár hamvaikból újjáéledve megmutatták szurkolóiknak - akik pénzt, fáradságot s szeretetet nem sajnálva jóban-rosszban kitartottak mellettük -, hogy ez egy akaratos csapat! Ez a csodálatos, sporttörténelmi délután bebizonyította, hogy ezek a srácok, akikre Miskolc város apraja-nagyja méltán lehet büszke, tudnak játszani. Öröm volt látni a tüzet a szemekben. Öröm volt látni, hogy apróbb hiányosságaikat CSAPATKÉNT küzdve ellensúlyozták. És higgye el nekem a kedves olvasó, hogy ezen sorok írója nem nagyon értette s szerette a futball eme tengerentúli változatát. De! Azok a mindent odaadó, egymásért a pályán akár meghaló, a vereség érzését már többször megízlelő srácok minden keserűségüket s félelmüket az öltözőben hagyva csodálatos játékkal örvendeztették meg szurkolóikat!
A szurkolók extázisban szurkolták végig a meccset. Mindkét csapat szenzációsan küzdött. Igazi sportemberek ezek, kérem!
Pillanatok alatt rám is mint kókler szemlélőre (a főszerkesztőjét átkozó újságíróból, aki ezt a pihenő napot szerette volna kis családjában eltölteni, hamar a játékot imádó szemlélődő vált) átragadt a meccs hangulata! Tollam egymás után véste papírra azokat a neveket, akik ezen a napon megszerettették velem ezt a sportot! Öt név után feladom. Felesleges bárkit is kiemelni. Ez egy csapat!
Csak egy nevet jegyzek le, ami nekem, szurkolónak s a pályán küzdő játékosoknak egyet jelent. A szenvedélyét!
MISKOLC STEELERS!...”

„Remélem, valamelyik modellügynökség felfigyel erre a képre és busás fizetséget kínálva a kifutók világával bódít majd, és utána meg sem állok az év férfimodellje címig.”

A cikk még tovább folytatódik, de könnyes szemem törölgetve a betűk egy sötétkék masszává folynak össze. Innentől felesleges lenne tovább olvasnom, ugyanis előtörnek az emlékeim. Micsoda emlékek ezek! Az állandó ugratások s a közös élmények. Ekkor egy régi reklám ugrik be kicsit más formában.
Labda: 10 000 Ft
Cipő: 16 000 Ft
Élmény: Felbecsülhetetlen!

...Persze, persze, nem csak szép emlékek ugranak be. De ilyen a sport s az élet. A rossz emlékeket az idő megszépítette...
Pisztolyom megtalálván elterülök ütött kopott fotelomban. Hosszan szemezek azzal a vasdarabbal. Egy kattintás és vége ennek az egésznek. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a bánattól eltorzult agyamban, amikor az asztalra hanyagul ledobott újságból kiesik egy kép.
Az a pár perc ide vagy oda alapon feltápászkodom vesztőhelyemből s a kép után nyúlok. Felveszem.
A szívem hatalmasakat ver! Egy rég elfelejtett fotó az. Az utolsó elvesztett mérkőzésünk képe. Hirtelen könny szökik a szemembe. A kissé szakadozott képen egy lelkileg összetört csapatot láttam. Fáj, még mindig fáj az a borzalmas...
Emlék. Zokogva hirtelen a konyhaszékre rogyok. Záporoznak a könnyeim. Halk kopogás üti meg a fülem. Halk, alig hallható aprócska nesz, mint amikor az esőcsepp küzd a párkány rideg s kemény fémjével. Szemem kinyitom és felfedezni vélem a nesz eredetét. Az a bizonyos újság volt, ami visszaadta hitem. Megtörlöm a szemem. Büszkén kihúzom magam. A sötét szobába beengedem az életemből oly régen eltűnt napfényt. Másodpercről másodpercre záporoznak az emlékek.
Eszembe jut, hogy én is részese voltam annak a győzelemnek! Én is ott voltam a gyepen azon a szép áprilisi napon. Én is légszomjjal küzdöttem, mint a védelemben mellettem álló összes társam. Én is ugyanúgy örültem minden aprócska pontnak, mint az azokat begyűjtő támadósor. A szekrényben kutatok izgatottan, mint egy kisgyerek karácsony előtt. Megtaláltam! - ordítok fel diadalittasan, mint ha a világ legnagyobb gyémántjára bukkantam volna. A sisakom a kezemben szorongatva rá kell jönnöm, hogy ez számomra annál is értékesebb. Tovább kutatok és rátalálok arra a dologra, ami régen az életemet jelentette. A komplett szerelésre! Felpróbálom.
Kicsit meghíztam, nyugtázom apró kacaj kíséretében. Ennek akkor is rám kell jönnie - győzködöm magam. És próbálkozásaim eredményeképpen a tükörből egy kötözött sonkára hasonlító valami köszön vissza. Hirtelen Szőke kapitány ugrik be abból a rég elfelejtett kábeltévés reklámból. Tovább mosolygok a tükörben kirajzolódó furcsa jelenségen. De kit érdekel? Engem már nem nagyon. Érzem a lábamban a bizsergést. Akarva, akaratlanul előjönnek régi beidegződött mozdulatok!

Mosolygok, mint egy kisgyerek.
Elfáradok már a pózolástól is.
Visszarogyok pár órára még vesztőhelynek hitt fotelomba. Teli torokból szidom magam a rossz, elhamarkodott, gonosz gondolatok miatt. Bosszúm nem tart sokáig, ugyanis a hangosan kattogó falióra szerint már fél öt. Milyen nap is van? - kérdem magamtól. Aztán beugrik! Szerda. Edzésnap!
Felpattanok a fotelból és úgy, ahogy vagyok, kirontok a lakásból. Kocsikulcsom magamhoz ragadom.
Lerohanok a lépcsőn, s mint Zrínyiék annó, én is úgy rontok ki váramból, ami jelen esetben egy panelház. Sietve betuszkolom magam icipici Puntómba (amikor még én is aktív részese voltam a divatvilág majomkerekének, megtehettem volna, hogy más autóval járok, de ez a kis kocsi annyira a szívemhez nőtt, nem tudtam tőle megválni), olyan ügyességgel, hogy David Cooperfield is sírva könyörögne a technikáért. Beletaposok a gázpedálba, és percek múlva már a pálya mellett állok és a többieket figyelem. Ez hiányzott nekem! Az amerikaifoci és a barátaim!!! Nagyon, nagyon...

Pár hónap múlva Novy barátom emlékeztet arra a mókás jelenetre, amikor zokniban, alsógatyában és fejvédőben álltam a pálya mellett. Nagy nekibuzdulásomra elfelejtettem „normálisan felöltözni”.
Rájöttem, hogy imádom ezt a csapatot. Imádok köztük lenni. És ami a legfontosabb. Szeretném újra átélni velük a sikert!