Szerző: wmitty » pén. jan. 01, 2010 8:27 pm
"Soha jobb alkalmat, hogy ezt elmeséljem..."
Ezzel a nyitómondattal írtam be szilveszter éjszakáján egy kicsit hosszabb, emlékező jellegű posztot a belső csapatfórum Társalgó topikjába.
Olyasmit idéztem fel benne, amiről utóbb rájöttem, hogy talán az idelátogató ("külső") szurkolóknak, amerikaifoci-szimpatizánsoknak még többet jelenthet, személyesebb érzéseket válthat ki belőlük.
Ezért, remélem, senki nem veszi rossz néven, ugyanazt a hozzászólást most ide is átmásolom. Hátha valaki rezonál rá, valakiben saját hasonló emlékezést indít meg.
Tehát: december 31. a bűvös dátum.
"Pontosan három évvel ezelőtt történt; három esztendő semmi, ha úgy veszem, aztán közben meg mégiscsak milyen nagy idő. Szóval éppen három évvel ezelőtt a szilveszter hétvégére esett, ám hétvégén ilyentájt nincs sport, merthogy sehol nem rendeznek meccseket. Úgyhogy én is, otthon ülve, elkezdtem az estét a tévében a béna esztrádműsorokkal, régi sanzonokkal, meg ilyesmikkel, de egy idő után nem bírtam tovább, otthagytam a családom többi tagját, és átmentem a kisszobába, a kis(ebb) tévéhez. Sport TV: hoppá, mégiscsak rendeznek ilyenkor sporteseményt! Ahá, szóval ez az a bizonyos amerikaifoci! Amiben "agresszív hústornyok nyomják egymást a földbe", ugye, tudjuk, valami amerikai baromság... De hátha nem az. Nézzük csak.
Szóval nekiültem, és életem egyik legnagyobb hatású sportélményét éltem át. Kábé semmit se tudtam a sportágról, az NFL-ről, pontosabban voltak régi - nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji - népsportos olvasmányélményeim, Joe Montana meg ilyenek, de látni nagyjából sose láttam. Csak hollywoodi filmekben, egy-egy jelenet erejéig. És akkor most, itt, élőben, magyar kommentárral.
Pont az Indianapolis játszott, tán a Miamival, utóbbiról tudtam, hogy híres csapat (Marino az Ace Venturából!), előbbiről semmit. Azt sem, hogy az évtized első felének egyik meghatározó klubjává nőtte ki magát, hogy néhány klasszis támadó szerepel benne, hogy évről évre esélyesek, de a rájátszásban rendre elbuknak. Én csak azt láttam, hogy ennek a csapatnak a játéka valamiért egyből megragad engem. (Kürölbelül a West Coast Offense lehetett az, ami így hatott rám: az, hogy amerikaifociban - addigi előtéleteimmel szemben - nem csak gyömöszölni szokták egymást, hanem kábé úgy szövik a támadokat, mint európai fociban a Barcelona. Akkor még semmit nem mondott nekem, hogy Manning az, aki ilyen szemet gyönyörködtető módon irányítja ezt a támadójátékot, Wayne-nek és Harrisonnak passzolgatva (általában közepes hosszúakat). Borzasztóan tetszett ez a lassan, de magabiztosan előrehaladó taktika.
A szilveszter éjszak akkor nekem erről szólt. Hogy valamit megismertem, amiről addig csak haloványnál is gyengébb, ráadásul téves képem volt csak.
Egy hétre rá már némileg tudatosan ültem le a képernyő elé, a wild card fordulóban, kiderült, az előbb látott és szimpatikusnak bizonyult gárda továbbjutott december 31-i szoros győzelmével, és megint kemény ellenfelet kapott. De győztek. Ekkor már éreztem: ez nekem bejön.
Újabb egy hét, és bár nálunk csak Sport2 volt akkoriban, netes tévénézésről meg nem is hallottam még, a sajtóban igyekeztem kutatni, hogy sikerült a folytatás. Az volt a máig emlékezetes Ravens elleni 15-6, amikor csak (!) mezőnygólok estek; Vinatieri (akit, most már tudom, épp idény elején szerzett meg a Colts a Patstől, miután előző években többször is elrontott FG-k okozták a playoff-vesztüket) mind az ötöt berúgta a maga részéről. Képzelhetitek, hogy örültem: a csapat, amelyet felfedeztem magamnak - "önerőből", hiszen, momdon, semmilyen előképem nem volt róluk -, sikerrel halad előre.
Jött az NFL történetének egyik legnagyobb meccse: 2007. január 21. - naná, hogy pontosan megjegyeztem! -, az örök mumus New England elleni AFC konferenciadöntő. A Sport1-en, úgyhogy egy barátomat kértem meg, éjjel odaadom nekik a videónkat, vegye fel, másnap reggel rohanok a kazettáért. Aztán munkába, hiszen hétfő volt, egész nap dolgoztam, egész nap nem néztem újságot, internetoldalt és nem olvastam e-mailt, minden barátot megkértem, hogy nehogy írjon a meccs eredményéről... este futás haza, kazetta be a videóba, és jött életem egyik legnagyobb háromórás sportélménye. (Ha valakinek nem rémlene: félidő 21-3 oda, vége 38-34 ide; minden idők legnagyobb fordítása ezen a szinten.) Végérvényesen eldőlt a sorsom.
A Colts Super Bowlba jutott. Majd megőrültem: nem volt, akivel megosszam az élményt, az érzéseimet. Csak egy pesti barátom, de az kevés ilyenkor.
Keresgéltem a neten, és találtam egy felhívást (vagy az Északban is megjelent?): valakik a döntőt együtt tervezik nézni egy kocsmában élőben. Kiderült, a Miskolc Steelers (?) nevű miskolci (?) amerikaifutball csapat (?) játékosairól van szó. Mi a manó? Hát, ilyen is létezik?! Nahát.
Írtam a honlapon talált címre, elmehetnék-e, válaszoltak, igen, úgyhogy ott voltam - egyedüli kívülállóként, furcsán is nézhettek rám. Nekem is az volt, mit mondjak. Maga a meccs óriási volt, és hálistenek azok nyertek, akiknek drukkoltam. (Bár az elején az a Devin Hester-visszahordás... Ma már tudom, hogy Buta volt az, aki akkor annyira örült.)
Valamikor éjjel 3 és 4 között hagytam el a helyiséget, nem volt kivel beszélgetnem, csak kutyagoltam a Városház téren a kocsi felé, legszívesebben a világot a keblemre öleltem volna... de ténylegesen nem volt kit.
NFL-rajongó lettem, a következő hetekben óriási erővel igyekeztem behozni lemaradásomat a szabályismeret terén, a magyar nyelvű fórumokon, a régebbi meccsek gyűjtésében, éjjel-nappal a netet bújtam. Említett barátommal rögtön elhatároztuk, hogy az első londoni meccsre 2007 őszén tutira elmegyünk. Naná.
Kicsivel később megint hallottam erről a Steelers nevű valamiről: hogy bajnoki mérkőzést játszanak. Kimentem, az édesapámat és a keresztapámat és elhívtam magammal, hogy legyen kivel megosztani az élményt. Nekem tetszett, amit láttam (siralmas vereség a Tigerstől egyébként...), ők mindketten maradtak annál, hogy "amerikai marhaság az egész". Pár hétre rá már őszintén tudtam örülni a Gringos ellen begyűjtött első, történelmi győzelemnek. Igaz, csak mint a lelátón ülők egyike.
A folytatás? Egyszer egy riport kapcsán (mint újságíró) megismerkedtem Zsoltival, a csapat akkori irányítójával, később én magam is készítettem vele újságcikket, a következő év elején pedig váratlanul felhívott, hogy volna-e kedvem segíteni a klub körül, honlap, sajtó, ilyesmi. Volt. Steelerses lettem. Azóta meg... el se lehetne mesélni.
Mindez pontosan három éve kezdődött. Egy szilveszteri éjszakán unalmas volt a szokásos ünnepi tévéműsor.
Ritkán örül ilyesminek az ember, de most van okom bőven."
Első világháborús haditudósítások, olasz front:
Német újság: "A helyzet súlyos, de nem reménytelen."
Magyar újság: "A helyzet reménytelen, de nem súlyos."