A profifoci - tengeren innen

A hazai NFL-rajongókat egyre több érdekesség örvendezteti meg a magyar nyelvű médiában is.
Például a minap a talán elsőszámú közéleti napilapnak nevezhető Népszabadságban jelent meg nagy terjedelmű cikk, sőt, méltatás a sportágról és annak észak-amerikai "zászlóshajójáról", az immár évek óta nálunk is tévében követhető szuperbajnokságról. Kattintás után bemásoljuk az írást, amely Czene Gábor, a tekintélyes újság amúgy kisebbségi témákkal, emberi jogi, valamint vallási kérésekkel foglalkozó szerzőjének tollából származik.
Előtte azonban olvasóink megtekinthetik azt a kis reklámfilmet is, amellyel esetleg már éppen a magyar nyelvű tévéközvetítés révén maguk is találkoztuk a legutóbbi hetekben. A videó azt a könyvet népszerűsíti, amely először tavaly jelent meg, a tévés Faragó Richard és kollégája, Gallai László írták-szerkesztették, s amelynek mostanra elkészült a második, bővített kiadása. (Tavaly nálunk is volt róluk, velük interjú: Faragó anyuka: Minek készülsz annyit?)




És akkor a népszabis cikk, amelynek címe: Go Pack Go!, és a sportrovat "A régi mániánk" című sorozatában látott napvilágot (mottó: "Sorozatunkban a sporttal hivatásosan nem foglalkozó kollégáink írnak a legnagyobb szenvedélyükről. Ami persze erősen összeköti őket – mi mással? – a sporttal...").

A feleségem tehet mindenről. Vasárnap késő este váratlan manőverrel átkapcsolt a sporttévére, és hiába morogtam – ugyan, hagyjuk már ezt az amerikai baromságot! –, nem volt hajlandó átmenni máshová.

Az Oakland Raiders játszott, nem emlékszem, kivel. A „Portyázók” fekete szerelést és ezüstszínű sisakot viseltek, hústornyok hajszolták az ellenfelet, őrült iramban. A stadion körül, mintha az égbolt a hazai csapathoz öltözött volna, szürke felhők úsztak. Esett az eső. A zsúfolt lelátó egyik szektorában űrlényeknek és fenevadaknak maszkírozott szurkolók táncoltak.
Hüledezve néztünk egymásra. A játékból kukkot sem értettünk, de nem is különösebben érdekelt. A meghökkentő élmény egyetlen kérdéssé sűrűsödött össze: itt mindenki bolond?

A következő alkalommal, rejtélyes erőktől vezérelve, újra odatévedtünk a közvetítésre. Egészen más miliő fogadott. A Green Bay Packers zöldsárgában pompázó szurkolói vidáman integettek a kamerába, fejükön sajtot imitáló műtárgyakkal, hogy – akár sansculottok a francia forradalomban – erényt kovácsoljanak a gúnynevükből: „Sajtfejűek”. Oké, de mi az a Green Bay? Elő a térképpel! Aha. Egy város. Jó tudni.
Ennek úgy hét éve.
Nem ragozom: az amerikaifutball beszippantott, észre se vettem.


Ahhoz, hogy valaki igazán értékelni tudja ezt a játékot, nem árt, ha próbaképpen kezébe vesz egy tojáslabdát, majd kellő bemelegítés után megpróbálja egyenesen és pontosan eldobni, mondjuk, húsz méterre. Ne csodálkozzon, ha úgy érzi, hogy leszakad a karja, de a labda még mindig esetlenül kacsázik a levegőben. Azok a fickók, akiket a tévében látni, gyerekkoruk óta erre készülnek. Rengeteget edzenek és elképesztően magas színvonalú képzést kapnak. Mellesleg született tehetségek. Szóval, nem annyira könnyű utánozni őket.

Az NFL (National Football League) játékosairól aligha fognak könyvtárakat elnevezni, de az összehangolt csapatmunkához szükséges kivételes ösztönnek, intelligenciának és tudásnak valamennyien birtokában vannak. Az amerikaifutball valószínűleg a világ legbonyolultabb csapatjátéka. A támadó egységnek több száz taktikai variációt kell megtanulnia és tökélyre fejlesztenie, az ellenfél védelmének pedig csupán másodpercei vannak, hogy hatástalanítsa az akciót.
Rendkívül kemény sport, de a szabályok az adott kereteken belül igyekeznek védeni a játékosokat. A bírók megtorolnak mindenfajta indokolatlan durvaságot. Az európai labdarúgáshoz szokott néző nem hisz a szemének: az NFL-ben nincsenek időhúzás szándékával fetrengő játékosok. Nem érdekük színészkedni (sérülés esetén megállítják az órát), de ami még fontosabb, a mentalitásukkal sem fér össze az ilyesmi.

Az amerikaifutballban dollármilliárdok mozognak, mégsem lehet azt mondani, hogy a pénz uralkodna. A Dallas Cowboys például hiába a legértékesebbnek tartott klubok egyike, és a tulajdonos néhány éve hiába építtetett felfoghatatlanul nagy összegért új, ultramodern stadiont, a csapat jobbára csak bukdácsol (talán most kezd magához térni: az idei szezonban legalább jó esélye van rá, hogy csoportjából továbbjusson a rájátszásba, az egyenes kieséses szakaszba).
Az NFL-ben speciális átigazolási és egyéb szabályokkal igyekeznek gondoskodni arról, hogy a körülményekhez képest kiegyenlítettek legyenek az erőviszonyok. Így tartható fenn az érdeklődés, így növelhető az amerikaifutball népszerűsége. A kétséges szituációk visszanézése, a video bírók alkalmazása is azt a célt szolgálja, hogy tiszta és becsületes küzdelemben dőljön el a győzelem. Nem használna a liga presztízsének, ha örökké a játékvezetői tévedésektől lenne hangos a sajtó.

Végül: a közönség. Valószerűtlen látvány. A vendégszurkolók kisebb csoportokban, a hazaiak gyűrűjében üldögélnek – gyerekestül vagy nagymamástul. Gyakran magányosan, egyedül. A legcsekélyebb bántódásuk sem esik. Irigylésre méltó, jó lenne ebből valamicskét idehaza is meghonosítani. Joe kollégával (aki magyar) azért szorítunk, hogy megint összejöjjön a tavalyi Super Bowl, a Pittsburgh Steelers–Green Bay Packers döntő. És akkor hajnalban újra elmegyünk a feleségekkel valamelyik kocsmába megnézni a meccset: két ember, aki a Steelersnek drukkol, és két másik, aki a Packersnek. Egy asztalnál. Ez a normális.
Persze ettől még: hajrá, Green Bay!
Hú, milyen bután hangzik… Maradok inkább ennél: Go Pack Go!