A tavalyi esztendővel fennállása első fél évtizedét zárta le a Miskolc Steelers. Az idei bajnoksággal a klubhistória ötödik versenysorozatába nevezett be; első ízben a legmagasabb osztályba.*
Jó alkalom ez arra - ahogy ezt az elmúlt hónapok alatt több ízben tettük -, hogy felidézzük az évről évre mind jobban átformálódó gárda a kezdetektől máig meglévő játékosaival az indulás nehéz, de szép időszakát. Olyan steelerseseket szólaltattunk meg, illetve kértünk írásos visszarévedésre, akik már 2005-ben, az első pillanatokban, vagy legalábbis az első hetektől-hónapoktól az alakulgató roster tagjainak vallhatták magukat. Akiknek ma, 2011-ből és a Div. I-ből visszatekintve, de a másodosztály legutóbbi bajnoki aranyát már a nyakukban tudva és érezve, immár bőséggel van mire emlékezniük.
Lakatos Bence: "Gábor a rúgás szakértelmébe avatott be minket. Szinte az egész pályát átpuntolta; volt, hogy mondta, hogy 'áh, ez rossz volt, nem fordult át', én pedig csak pislogtam, hogy azért mégis átment a pályán."
(* a Divízió I-et annak tekinthetjük, ha nem számítjuk az egyelőre csak tervként létező HFL-t)
A cikksorozat első része itt található, a második itt, a harmadik pedig itt.
Lakatos Bence (#82), wide receiver, 2009-ben az év játékosa a Miskolc Steelersnél:
- Ez az egész számomra 2005 augusztusban kezdődött. Amennyire sikerül visszaemlékeznem, próbálom leírni; lehet, lesz amit rosszul idézek fel, nem ma volt már…
Én anno dzsúdóztam kábé hat évet, nagyon szerettem, de elköltöztünk így egy másik helyre kellett járnom. Ott kezdtem ráunni, az egész úgymond már olyan szürke volt, olyan vontatott. A nyarakat már kihagytam edzés szempontjából, 2005-ben is így történt. Aztán testvérem szólt, hogy amerikaifocis edzés lesz ott nem messze tőlünk, a szirmai pályán, ha gondolom, nézzek ki. Ő Csizmadia Norbert, azaz "Norbec" révén tudott róla, mivel osztálytársa volt. Végül is ők kezdték így Gyenis Mátéval az egészet.
Akkor az első "edzésen" nem sokan voltunk, úgy tizen. Labdát sikerült valakinek szerezni és úgy kezdtünk el dobálni. Tényleg semmi sem volt, még dobni se tudtunk rendesen, emlékszem, én a mutatóujjam a labda csúcsán tartva próbáltam dobni, nagy öröm volt, amikor valaki már majdnem jól el tudta hajítani.
(Lakatos Bence 82-essel, 2006)
Aztán kezdett az egész beindulni. Lett edzőnk is Horváth Tamás személyében. Jöttek egyre többen. A szabályok, az egész játékmenet elsajátítása még azért lassan ment. Nekem se volt még internet, tévén se volt akkor még olyan csatornánk, amin ment volna, maximum egy-egy filmben láttam olyan jelenetet, az nagyon tetszett. Úgyhogy amit ott hallottam edzésen abból "építkeztem". A Plopp testvérek két kisebbike is az elejefelé csatlakozott bátyjuk biztatására, aki akkor Budapesten játszott, ha jól emlékszem, a Vipersben. Később Marci is (a legidősebb Plopp testvér) lejött hozzánk, ámulva nézegettük a felszerelését, milyen király!
Akkoriban volt a csapat történetében a legnagyobb edzéslétszám, ez kétségtelen. Annyian voltunk, hogy négy csapatot csináltunk, és úgy a két félpályán ment 1-1 meccs. Abból később aztán viszonylag nem sokan maradtunk.
Nagyon pörögtek akkor a dolgok, például a "sztár"-látogatások. Először Joe (Selmser; a későbbi QB, akkor még "csak" angoltanárként - a szerk.) jött le hozzánk. Ő akkor még a Debrecenben játszott. Sorba álltunk, mindenki futott egyenesen, Joe pedig passzolt. Számomra akkor hihetetlen volt, hogy volt képes olyat passzolni, hogy tényleg csak ki kellett tennem a kezem a mellkasom elé és "belepottyant"... Óriási élmény volt az akkor nekem. Járt nálunk Árpa Attila, egy másik Wolvesossal, és Sviatkó Gábor is. Árpa Attila sok szakmai dolgot mutatott nekünk, nagyon rendes volt, türelmesem elmagyarázott mindent. Az kemény edzés volt! Sviatkó Gábor a rúgás szakértelmébe avatott be minket. Szinte az egész pályát átpuntolta; volt, hogy mondta, hogy "áh, ez rossz volt, nem fordult át", én pedig csak pislogtam, hogy azért mégis átment a pályán.
Ezután 2006-ban megjöttek a felszerelések Hollandiából. Ekkor már az Ifipályán voltunk a Lézerpontnál (Ifjúsági Sporttelep, a Győri kapuban - a szerk.). Ezt csak úgy tudnám jellemezni, mint egy csapat óvodás legózás közben... Mindenki fülig érő vigyorral rakosgatta össze. A 25 darab felszerelésből hiányzott pár dolog. Nekem például nem jutott facemask, úgyhogy én az első edzésen anélkül voltam. Volt, hogy beálltam és amikor láttam hogy jönnek szembe, nem tudtam mit csinálni, hát lehajtottam a fejem. A második ilyen szituációnál az edző azt mondta, hogy menjek le, mert ez így veszélyes. Én voltam olyan bolond, hogy magamtól nem zavart! Voltak akkoriban hegyomlásnyi embereink is, de a legkisebbektől kezdve szinte mindenféle.
Én addig futó voltam, viszont ekkoriban kezdtem elkapó lenni. Nem is olyan sokkal ezután játszottuk az első meccsünket. Egerbe látogattunk. Mezünk nem volt még. Mindenkinek szereznie kellett egy olyan fekete pólót, ami rámegy a vállvédőre, és abban játszottunk. Azon a meccsen is sokat tanultunk még, de jó volt. Egy érdekes szituáció még mindig megvan bennem: puntra kényszerültünk közel a saját endzone-unkhoz és a longsnap a punternek - a már említett Sviatkó Gábor testvére, Ádám - magas volt. Felugrott érte, de csak megpöckölte, így az a kapu alsó lecén bepattant a villák közé. Ezt a bírók field goalnak értékelték a Heroes számára…
A következő meccs a diósgyőri stadionban volt. Ott már az első mezünkben játszottunk, amit egy varrónő varrt nekünk és ami még mindig megvan. Arra a meccsre a mai napig is szívesen emlékszem vissza. Kábé félezer néző volt talán, de olyan hangzavart csináltak, amiben még sose volt részem. Volt, sajnos, egy komoly sérülésem, miután beleszálltak a lábamba szemből és szaltóztam egyet. De akkor abban a hangzavarban nem bírtam ott ülni és visszaálltam. Ez volt az egyik legkomolyabb sérülésem. A bokám olyan 1,5-2 év alatt jött helyre teljesen, de megérte, mert ekkor szereztem életem első TD-jét, egy jobbra futásból.
Amikor az edzőváltás következett, akkor a birkózócsarnokban edzettünk télen. Harda Attila visszahordó posztra edzett engem külön is. Akkor kezdett el fájni a térdem. Nem tudtam, mi lehet vele, végül elmentem az orvoshoz, de ő se mondott biztosat. Annyit mondott, hogy "talán porckopás", valószínűleg azért volt, mert akkor nőttem nagyon sokat, a térdem pedig nem bírta. A járás is fájt, mint minden mozdulat. Emiatt mintegy 6-7 hónapot voltam otthon, így ekkoriban nem nagyon voltam a csapattal. Kicsit kiestem az egészből. Nyáron már elkezdtem lejárogatni, bazinagy kék térdrögzítőkben, amik aztán vagy egy hónap után szanaszét szakadtak a lábamon.
Akkoriban volt a Joe-s időszak, amikor már nálunk játszott (irányítóként, 2008-ban - a szerk.). Edzésen sokat tanultam/tunk tőle még mindig. Abban a bajnokságban a 3. helyezést értük el, én, sajnos, akkor még nem sokat játszottam. Jövőre Joe elment, és pár kulcsjátékosunk sérülten kellett hogy játsszon, ha épp tudott. Ez vezetett a Steelers talán eddigi legrosszabb szezonjához, miután végül is egy osztályozót kellett játszanunk és lekerültünk egy alacsonyabb osztályba. Azon az osztályozón volt egy komoly sérülésem, a vállam rándult meg. Nem hangzik durván, de eddig az volt a legfájdalmasabb sérülésem, az tuti.
Következő évben tehát alacsonyabb osztályban szerepeltünk. Mindenki lenézett minket, ez megviselt mindenkit - ekkor tényleg kiderült, ki is az igazi Steelers-játékos. Az év elei aréna-kupán sikerült jól szerepelni, ez már bíztató volt a szezonra nézve. Alig épültem fel a vállsérülésből, pont az aréna előtt a csuklóm tört el az edzésen. Számomra annyi pozitívum volt, hogy mivel csavarozták, így szinte végig tudtam játszani a szezont, annak ellenére, hogy nem lehetett volna még terhelnem. Ez a szezon viszont nagyon jól sikerült, veretlenül végeztünk és egy bajnoki címmel gazdagodtunk.Nyáron vagy az ősszel kezdtek terjengeni "pletykák", hogy amerikai edzőnk lesz. Aztán amikor kiderült, hogy igaz, akkor mindenki izgatottan várta az első edzéseket, már idén.
Így a szezon végeztével örülök, hogy jól sikerült szerepelni, kicsit szomorú vagyok viszont, tudván, hogy többre is képesek voltunk/vagyunk. Szerintem az edző kiváló munkát végzett velünk, teljesen új playbookot írt ránk, majd gyakoroltatott be velünk. Szerintem ez nem kis feladat, mind az ő részéről, mind a játékosok részéről. Úgy gondolom, nincs okunk szégyenkezni, hiszen bejutottunk a playoffba.
