Mikor a linebacker betöri a lakásajtót...

Egy amerikai Miskolcon címmel, illetve a fenti alcímmel készült a közelmúltban riport a Steelers vezetőedzőjéről, a klubról és a sportágról. A március elején íródott cikk a Ráció magazinban jelenne meg, ám az új, országos terjesztésű folyóirat első számának megjelenése késik. Hogy a szövegbeli utalások formájában még a szezonkezdet előtti állapotokat tükröző anyag ne vesszen végképp kárba, itt, honlapunkon közüljük "előzetesként" (bízva abban, hogy végül mégis napvilágot lát a hivatalos kiadványban is).
A cikk nyelvezete értelemszerűen a laikus, a sportágot nem ismerő vagy azzal épphogy csak ismerkedő "átlagos" olvasóknak szól.

"... Semmit sem tudtam a magyarországi amerikaifutballról pár hónappal ezelőttig. Azonban el kell hogy mondjam, amit azóta láttam, több mint lenyűgöző."

A "sisakos foci" kevesebb mint egy évtizede van jelen komolyabb formában hazánkban. A gyakori helyesírási tévesztés ellenére az amerikaifoci immár nem azonos az amerikai focival, mert ahogy az Egyesült Államokban milliók játsszák a soccert, mifelénk meg kéttucatnyi város közel harminc csapatában azt a sportot, amit az NFL-közvetítések révén tíz-, sőt, százezrek követnek hétről hére a magyar tévében.

Tíz éve még furán néztek (volna) arra, aki azt mondja, a Miskolc Steelersben focizik. (Vagy a Veszprém Wildfiresben, Nyíregyháza Tigersben, Budapest Titansben, és így tovább.) Kevesebb mint egy évtizede azonban elindult valami: az addig csak a hollywoodi filmekben látott, és inkább valami bonyolult, sötét és titokzatos szertartásként bemutatott "amifoci" bajnoksága életre kelt Magyarországon is. Annyira, hogy alig pár esztendő alatt 25-30 klub alakult szerte az országban, két, sőt, három osztályos versenysorozat indult, juniorbajnokság, utánpótlásképzés; azt már hozzá sem tesszük, hogy az egyik egyesületnél mára női szakág is létezik.
Az amerikaifutball mindazonáltal változatlanul erősen kötődik az Újvilághoz. Noha a tengerentúli profiliga csúcsdöntőjét, Super Bowlt már nem csak Amerikában nézik több mint százmillióan, de a világ szinte minden táján - itthon több éve élőben közvetítik -, azért mindenhol máshol behozhatatlan elmaradásban van a sport. Gyakorlatilag bárhova amerikai edző kerül Európában, az olyan, mint ha egyetemi tanár oktatna az általános iskolában. A magyar bajnokságban is előfordult már, hogy egyesült államokbeli trénerrel kísérletezett egyik-másik klub. A tavaly a másodosztályt megnyerő s 2011-ben, története hatodik évében először a Divízió 1-ben induló Miskolc Steelersnél eddig mindig házon belül oldották meg az edzőkérdést - most, hogy szintet váltanak, elengedhetetlennek tűnt komoly szakember szerződtetése.
- Őszintén szólva, semmit sem tudtam a magyarországi amerikaifutballról pár hónappal ezelőttig. Azonban el kell hogy mondjam, amit azóta láttam, több mint lenyűgöző. Amilyen összefoglalókat láttam az interneten és interjúkat az edzőkkel, az nagyon hatásos volt - mindezt még decemberben, e-mailben nyilatkozta Phil coach a klub honlapjának. Mint tudható volt, Európáról akadtak tapasztalatai: már több olaszországi csapatnál dolgozott, miután otthon befejezte (főiskolai szinten) az aktív játékot és tréner lett. Január óta Felsőzsolcán lakik, a Miskolc melletti településen szerzett számára lakást a Steelers. Heti háromszor edzi a félszáz teljesen amatőr játékost, akik iskola és munka után sietnek a tréningekre. Phil Hilderbrand révén most mindnyájan úgy számolnak: szakmailag sikerül úgy előrelépni, hogy a Divízió 1-ben is tényezővé váljon az Acélcsapat.

Mi a legjobb és mi a legrosszabb élmény, ami eddig hazánkban érte? - kérdeztük egy pénteki, tornatermi gyakorlás előtt a 24 éves világjáró fiatalembert.
- Jó emberek a magyarok. Ha találkozom valakivel, segítőkész, barátságos. De ha csak ismeretlenül elmegyünk egymás mellett az utcán, akkor mindenki mogorva, durcás képet vág... A kisgyerekek mosolygósak, de az idősebbek nem. Otthon ez más.
Szemben az ételekkel: a dél-karolinai Columbiában, ahonnan Phil jött, mint mondja, "folyton" sült húst esznek, krumplival, amire itt is módja van, úgyhogy a magyar gasztronómiához hamar hozzászokott. Ellenben az időjárást nehezen viseli: az amerikai déli államokban "évente egyszer esik a hó - itt meg sokszor. Mikor itt 9-10 fok van, mifelénk 20-21." Az időeltolódás (6 óra) meg az otthonmaradottakkal való kapcsolattartást nehezíti; azért anyuval és apuval nap mint nap beszél, Skype-on. Kérdezik, hogy van, mit csinált aznap, és miként alakul a csapata.
- Szörnyű élmény ért-e? Igen, mikor elromlott a fűtés, és nem tudtam megjavítani; holott férfinak tartom magam! És nem tudom megszokni, hogy hetek telnek el napfény nélkül - otthon minden nap láttam a napot. Szörnyű az is, hogy el tudok ugyan menni szórakozóhelyekre, de egyedül érzem magam, a nyelvi korlátok miatt. Szerencsére például a Kocsonyafesztiválon összefutottam honfitársaimmal, velük tudok beszélgetni.
A Steelers játékosállományának mintegy harmada bírja az angol nyelvet, a tréningeken nincs gond a megértéssel, már csak azért sem, mivel a sportág nyelve amúgy is "amerikai" kifejezésekből tevődik össze: linebackerek csinálnak tackle-öket, a cornerbackek interceptionöket, a quarterback pedig dönt, hogy pass playt vagy running playt hív (call) a huddle után, a snap előtt... És akkor a fake double reverse-t még nem is említettük.

Phil busszal-villamossal jár szabadidejében, illetve munkába, bérletet vett neki az egyesület, jónak is tartja a miskolci tömegközlekedést, egészen megdöbben például azon - itáliai tapasztalatai után -, hogy itt a járatok akkor jönnek, amikor a menetrendben ki van írva! Nem kell egy órával hamarabb kiállni, hogy aztán a busz egy órát késve érkezzen...
Legvidámabb magyarországi kalandját pedig imígyen meséli el:
- Számítógépeztem, amikor hallom, hogy valaki nagyon püföl valamit a lépcsőházban. Tíz perc is eltelik, csak hallgatom a dörömbölést, aztán egy kiabáló női hangot. Kinézek az ajtón: egy hölgy sír és ordibál, a felettem lévő emeleten. Abbahagyja. Kisvártatva újrakezdődik a zaj. Ekkor felmentem. Sikoltozik, magyarul, minden baja van... természetesen egy szavát sem értem. Ő sem az enyémet. Intek, hogy várjon. Felhívtam gyorsan a klubunk titkárát, hogy a távolból tolmácsoljon köztünk. Kiderült, hogy az asszony azt szeretné, jutassam be a lakásába, ahonnan kizárta magát, a kisfia bent van, és nem tudja, mi baja történt.
Így esett, hogy a felsőzsolcai bérházban egy korábban linebackert (a legkeményebb védőposzt) játszott amerikaifutballista törte be a lakásajtót, hogy bent megtalálják a 6-8 éves kissrácot, aki édesdeden aludt...
További kellemes kalandok - immár a pályán - a március végén induló bajnokságban várhatnak Philre és Acélcsapatára.

Az előítéletektől leginkább sújtott csapatjátéknak az a legnagyobb baja, mint mindennek, amit az emberek nem ismernek, de gondolni akarnak róla valamit: a két kép, a valóságos és a vélt nem csak hogy távol esik egymástól, de utóbbi meglehetősen rossz is. Aki "bukósisakos hústornyok gyömöszölését" látja benne, pontosabban nem látja, csak gondolja, az bizonyára meglepődik, ha megtudja, az amerikaifutball, noha mindentől eltér, még leginkább a sakkhoz hasonlítható... (Ugyanakkor különösebben a rögbihez sem, az európai focihoz sem.) Előre kitervelt és alaposan begyakorolt taktikai elemeket, több száz játékvariációt kombinálnak a meccseken az edzői teamek, a stratégiának és a konkrét mérkőzésszituációnak megfelelően, valósággal "sakkbábúként" kezelve a pályán lévő játékosaikat. Mindenki minden pillanatban arra fut, és azt teszi, amit előzetesen betanítottak neki. No, persze, nem sportról volna szó, ha ennek ellenére nem kapna kiemelt szerepet az improvizáció, az egyéni bravúr. De a lényeg mindig a tökéletesen összecsiszolt csapatmunka.

Balogh Attila